Egy rossz emlék és egy ok, hogy miért nem vagyok már vállalkozó

Jó pár éve történt. 

Volt egy cégem, ami adattárházak fejlesztésével foglalkozott. Egyszer az értékesítési munkatársunk talált egy kisebb feladatot, amire egy fővállalkozóval (egy jó nevű közalapítvánnyal) együtt kellett pályázni. A fővállalkozó nem rendelkezett kompetenciával a témakörben, de őket hívták meg a tenderre ( a meghívásos beszerzési eljárás már csak ilyen). 

Annak rendje és módja szerint meglátogattuk a fővállalkozó cég magas rangú vezetőjét, aki elénk tárta a feladat mibenlétét:

Adott egy remekül működő nemzeti légitársaság, aki készíttetett magának egy adattárházat is, mert az olyan divatos. Használni nem igazán használják,de felmerült bennük, hogy a sok pénzért kialakított rendszer egyáltalán megfelelően készült-e el.

A témában jártasabbak itt már bemutatják az "arcpálma" mutatványt. Ugyanis az adattárház nem olyan, mint egy kép, amit megveszek fellógatom a falra, oszt vagy ránézek vagy nem, ha meg valami kételyem van, akkor hívok egy szakértőt, hogy megnyugtassam magam. Az adattárház nem egy "lár pur lár" adatgyűjtő izé, ami van, hogy legyen, hanem egy összetett rendszer, ami attól jó, hogy a felhasználói igényeket mennyire képes kiszolgálni. Együtt változik a  felhasználói igényekkel, és szerves részét képezi a cég informatikai idegrendszerének. A "Nem használják" kitétel egyet jelent, azzal, hogy nincs értelme a létezésének, következtetésképp az egész projektnek se.

Kb. azt éreztem, amit az a szakértő, akinek meg kellett vizsgálnia, hogy Napóleon gyermekkori koponyája eredeti-e. De nem volt mit tenni, válságban (és amúgy is) a megrendelő az úr. Szóval szépen átmentünk a megrendelő által készített feladatkiírást, különös tekintettel a számokra, hogy hány user van, meg hány tábla az adatbázisban.. ilyesmik, és a gyakorlott árajánlattevő tudományos módszerével ( ex-has) meg is állapítottam, hogy 1.2 fabatka körül lenne a dolog bekerülési költsége, 3-an simán megcsináljuk a megadott időre. Gondoltam ha két fabatkáról indítok, és engedni kell... 1.8- nál még a sales ember is kitermelte a fizetését és haszon is marad a cégben, amivel a fennmaradás biztosítható, és az esetleges komplikációk okozta rizikó is le van fedezve. Persze ez még nem az az időpont volt, amikor ki kell mondani az ilyen behasalt számokat.

Itt jött a második gyomros: A fővállalkozó cég 2 fabatkát szeretne az attrakcióból saját kasszába tenni. 

Mondják, hogy Krisztus koporsóját se őriztek ingyen, és a fővállalkozónak elvitathatatlan joga, hogy rátegye a maga hasznát, meg igazából ha a megrendelő hajlandó kifizetni 4 fabatkát, akkor nekem nem fáj...  közvetlenül nem.

Kicsit védtelennek tűnhettem, így egy balegyenessel KO-zott a a manus: Van itt még egy cég, akikkel már megállapodtunk, ezért őket nem lehet kihagyni a bizniszből. Sajnos ők sem értenek az adattárházakhoz, de 3 fabatkában már kiegyeztünk velük. Sajnos túl elfoglaltak ahhoz, hogy találkozhassunk velük, de majd kitalálunk nekik valami szerepet a projektben.

Első bálozóként (illetve közbepanamázásban először résztvevőként) Itt már kicsit rosszul éreztem magam. Az én világomban (multinacionális cég alvállalkozójaként) a 20-30% tervezett haszon már elfogadhatónak számít, itt az ismeretlen terep jelentette rizikó miatt valamivel e fölé lőttem be. De az, hogy az én project áramnak két és félszeresét még le akarják húzni a projektről azt már pofátlannak éreztem. Az is elég zavaró, hogy ők fix összeggel számoltak, nem azt mondták, hogy ennyi százalék, hanem fixen ennyi fabatka. Szúval igen elkenődve mentem haza az első megbeszélésről.

A fővállalkozó oldaláról még azzal búcsúzott el a manus, hogy mivel a pályázat kiírójának jó haverja, meg fogja tudakolni, mennyit is szánnak a projektre.

Itt már tudtam, hogy szűzlány vagyok a kurvák közt... Innen csak lefele van, de akkor nem olyan idők jártak, amikor lehetett finnyáskodni. És emberünk sokszor elmondta, hogy lesz még sok projektjük..  Abban reménykedtem, hogy csak ezt az egy rohadt almát kell lenyelni.

A következő talira elkészítettem az ajánlat érdemi részét kitevő szakmai tervet. De ez mehetett a kukába ugyanis a kapcsolaton keresztül kiderült, hogy a megrendelő mintegy 4-5 fabatkát szán csak erre a kis projektre. És hát abba nem férünk bele! A harmadik cégről annyit tudtam meg, hogy majd tanácsokat adnak, amihez biztosítani fognak 2 embert. A fővállalkozó oldaláról érkezett a mentő ötlet, hogy ne arra adjunk ajánlatot, hanem sokkal többre, ő majd lebeszéli az ismivel, hogy kell ez nekik. Kerekítsük fel a munkát, hogy kijöjjön a 7 fabatka. És fel is sorolta az ötleteit.

Az ötlet lényege az volt, hogy én a 2 fabatkámért csináljak meg egy rakat plusz munkát, amit a megrendelő nem kért, de mivel nekem sincs ingyen az embereim ideje, így én már mindenképpen csak veszíteni tudjak.Az, hogy visszavegyenek a saját illetve a másik cég tiszteletdíjából arról csak annyit tudtam meg, amikor szóba hoztam, hogy az "nem képezi vita tárgyát".

A fent említett módszerrel beáraztam a plusz munkákat, kijöttem 5 fabatkára. Szóval a mutatvány vége 10 fabatka lett. Meg az, hogy nem arra pályázunk, amire kell.

A pályázatot annak rendje és módja szerint elbuktuk. Egy későbbi szintén meghiúsult projekttel kapcsolatban találkoztunk újra, amikor elmesélte, hogy cimbijétől hallotta, hogy a pályázatot ~4.5 fabatkáért egy másik társaság vitte el, akik szintén nem értenek hozzá, ezért szintén alvállalkozót vontak be. Mit tesz isten, pont azt a céget, aki építette az adattárházat. Gondolom, jól lehúzták a művüket.

A kör itt be is zárult. Mindig, amikor valahol felmerül, hogy marhaságokra herdálják az adófizetői forintokat, ez a történet jut eszembe, és örülök, hogy nem lettem cselekvő részese a herdálásnak. És szégyenlem, hogy ez nem rajtam múlt.


Megjegyzés:

• Mint minden történetre erre is igaz, hogy a többi résztvevő valószínűleg másként látta. Bennem ennyi maradt meg.